"eröltetett menet"

A menet lassan elhalkult. A lépések zaja beleolvadt az egyre sűrűsödő lövések robajába. Bal-jobb, bal-jobb. X a sor elején haladt. Bal-jobb, bal-jobb. Ez zakatolt a fejében. Aztán összezavarodott. A lövések és repeszek hangja, a kiáltások, hörgések, testek tompa puffanása összeolvadt fejében a monoton skandálással. Félt, hogy kiesik a ritmusból. Félt, hogy a körülötte vibráló és bűzlő halál összegubancolja lábait, arcra esik, fogai a betonba mélyednek, orrát az agyába paszírozza az ütés ereje, és meghal. Ott, abban a szent pillanatban. Egy gyerekkori emlék jutott eszébe. A hátsó szoba egy eldugott sarkában játszott a piros meg kék zubbonyos ólomkatonákkal, mikor anyja, a cseppet sem szeretetteljes, ám roppant méretű, és mérhetetlen mennyiségű szeretővel rendelkező kocsmárosné – a környék legnépszerűbb kocsmája volt az övék - mély, férfias hangján elüvöltötte azt a 3 szót, aminél többet nemigen kommunikált mostoha fiával: KÉSZ A VACSORA. X félt a hatalmas méretű kocsmárosnétól, ezért ólomkatonáit hátrahagyva lerohant a lépcsőn. A cipőfűző volt az oka. Erre gondolt, miközben a vért mosta le arcáról a fürdőszobában. Elharapta a száját esés közbe, és beütötte a térdét. Ez volt minden. Maga sem tudta mért, kitört belőle a nevetés. A mellette álló nyomott képű, sebhelyes ír -mert ír volt, erre X mérget mert volna venni, megvető oldalpillantása emlékeztette rá, hogy a nevetés nem éppen a leghelyénvalóbb cselekedet jelen helyzetben. Fogait egyenként kihúzgálta hát a betonból, orrát kis igazítás után visszarendezte eredeti, bár cseppet sem tökéletes állapotába, és visszatért a szűk poros utcába, ahol a menet haladt előre rendületlenül.

Egy angyal karácsonyra

Együtt a család. Mindjárt itt a karácsony. Ücsörgünk, beszélgetünk. Lulu felpattan egy székre, és figyelmesen hallgatni kezdi a beszélgetést. Tekintete követi a beszélőt.

Először semmi furcsát nem érzünk. Aztán mindenki elhallgat.

A Szotyi ült így a széken. Mancsa az asztalon. Egyszerre csak az egyik. Először a bal. Aztán a jobb. Anya sokszor meg is kérdezte tőle: „Kávé, cigi, újság?”. Lulu már 2 hónapja gyászol. Velünk együtt. Nem játszik, nem kommunikál. Csak néz ránk szomorú szemekkel, és nem érti. Ahogyan mi sem. Semminek sincs olyan íze, mint régen. Minden falatról Ő jut az eszünkbe. Hogy mennyire élvezné ezt a felhajtást. Jövés-menés, fincsi kacsahusi, oldalas…de egy tányér üresen és bután bámul ránk. „És arra emlékszel, hogy…” „És tudod, amikor a Szotyi…” Ilyen és ehhez hasonló mondatok röpködnek a levegőben. „Mért nem vártuk meg még a karácsonyt? „ Ez zakatol a fejemben. Meg a havat. „Hogy szerette volna kergetni a hópihéket!” Néha úgy érzem, sose lesz vége. Sosem fogom tudni csillapítani ezt a fájdalmat, és sosem tudom magam túltenni a kétségen, hogy biztosan jól cselekedtem-e, amikor kimondtam azt az egy szót. „Igen.” Azzal vigasztalom magam, hogy adtam egy angyalt karácsonyra.

2006. Június 3.

Az Illatos útra mentünk. Az öcsém és én. Ahogy beléptünk, elbizonytalanodtam. Szörnyű volt. Körbenéztem, és elsírtam magam. Még sosem jártam menhelyen. Még sosem döntöttem el azt, hogy ki legyen az én kutyám. Ők találtak meg engem. Eddig mindig. Most úgy éreztem, képtelen vagyok választani. Mint a lóvásár. Szempárok néznek rád jobbról és balról, könyörögnek, és reménykednek, és szavak nélkül is azt mondják: vigyél magaddal. Engem válassz. Itt nem jó. Egyedül vagyok, és félek. Veled akarok menni.

Percekig csak álltam, és nem tudtam magamhoz térni.

Behunytam a szemem. Abban reménykedtem, mire kinyitom, eltűnik minden, és csak egyetlen kutyus áll majd velem szemben. Mindegy, hogy fekete vagy barna, féllábú vagy bandzsa. Csak ne nekem kelljen választanom. Öcsém megbökött, hogy menjünk. Lassan körbejártunk. Az egyik ketrecben megláttam egy barna kutyust. Nagyon hasonlított Bobira. A tipikus kutyára, ahogy Nagypapám szokta volt mondani. Megkértem, hogy hozzák ki. Alig állt a lábán, taknyos volt, sovány, és a hátsó lábai alig tartották a súlyát. Aztán észrevettem azt is, hogy sérve van. Rossz előérzetem támadt. Emellett lelkiismeret furdalásom is. Kihozattam, és reményt adtam neki. Nem akartam csalódást okozni. De egy kis hang azt súgta, szomorú leszel, ha őt választod. Beteg. És te nem akarsz temetni két hét után, ugye? Nem akartam. A srác, aki vezette, megnyugtatott, hogy semmi baja. Csak megfázott. Antibiotikumot kap. Meg fog gyógyulni. Szégyellem magam, de nem vállaltam a felelősséget. Csalódtam magamban. Olyan vagyok, mint a többi ember. Semmivel sem jobb. Sőt. Csak azért nem adok esélyt egy kutyának,mert beteg, és mert sok lenne a gond vele. De emlékeztem arra, milyen érzés elveszíteni egy kutyát 13 év után. Még nem voltam kész arra, hogy ez ismét megtörténjen. Talán hamarabb, mint gondolnám. Szóval haza indultunk. Akkor szembejött egy sintér. Kezében két kutya. Betették őket a kölykök közé. 2 hét után küldték vissza mindkettőt, mert bekakiltak. Egyikük a Szotyi volt. Ugrált, mint egy bolond, iszonyúan eleven volt, és mintha csak én léteztem volna a számára. Rám nézett, és én tudtam, hogy Ő az. Elkezdtem ellenérveket kreálni, mert már nem voltam benne biztos, hogy akarom-e ezt az egészet. Csak szerettem volna kívül lenni erről a helyről és soha vissza nem jönni. Kislány, és az macera, kicsi még és én nem tudok annyit foglalkozni vele, mint kéne. Stb.stb. De képtelen voltam otthagyni. Annyira jönni akart. Nem ki, csak velem. Én kellettem neki. Fölkaptam, és nem engedtem el többet. Azt mondták, egészséges, még kap egy oltást. Most. Utána már csak egy év múlva kell. Hálás voltam, és úgy éreztem, hogy igen, jó emberek, törődnek a kutyusokkal, és a legjobbat akarják nekik.

Puszta formalitás

Két napig gondolkodtam a nevén. Szegénykém csak kapkodta a fejét, hol így hívták, hol úgy. Aztán végül beugrott. Igen, Ő Szotyi.

Nagyjából két hétig rendben ment minden, bár az már az első nap feltűnt, hogy nem szeret annyira sétálni. Azt hittem, azért mert még gyenge. Nagyon sovány volt és rengeteget hányt. Ezt annak tudtuk be, hogy iszonyú tempóban tömi magába a kaját. Érthető. Eszi, amíg van mit. „Ki tudja, ez a csaj ad –e holnap is? Vagy csak most. Amíg még kedve van. Mert még új vagyok.”

Sokat pihent séta közben, leült, és csak nézett rám, hogy vegyem az ölembe. Nem szerette a dolgát az utcán elvégezni.

Anyu azt mondta, legyek türelmes. Biztos sokat bántották ezért, és még nincs tisztában azzal, hogy bármit csinál, mi akkor is szeretjük. Még ne akarjam nevelni. Ha bepisil vagy bekakil, vigyem le utána, de ne éreztessem vele, hogy ez baj. Még lelkileg nincs felkészülve erre.

Hányt és hányt. Minden evés után legalább egyszer vagy kétszer kihányta az ételt. Aztán újra megette.

Két hét után elkezdtem aggódni, hogy ez már nem lehet a habzsolás miatt ezért elvittem a Lehel útra. Biztos az utcán összeszedett valami fertőzést. Gondoltam én. Gyomorrontás Mondta a doki. Irdatlan mennyiségű szurit kapott. Egy héten keresztül. De semmi nem változott.

Újabb két hét telt el. A két hátsó lába egyre gyengébbnek tűnt. Hazavittem Lőrincre. Kert. Jó levegő. Nagymami gondoskodása. Lulu. Csipszi.

A következő két hónapban Kb. 20 különböző orvos. Ügyeletek. Röntgenek. Szívultrahang. Cifrábbnál cifrább diagnózisok. Csonthártyagyulladás. Majd kinövi. Ez volt az egyik legvalószínűbb.

Hol jól volt, hol rosszul. Anyu azt mondta, ez nem lehet csonthártyagyulladás. Szerinte idegrendszeri. Ezt mondta is. Mindig az éppen aktuális orvosnak. Ha valami stressz éri, lát egy macskát, jön a postás, akkor sokkal rosszabbul van. Mindenki csak bólogatott, hümmögött és hajtogatta a magáét. Ez bizony csonthártyagyulladás. Majd kinövi.

Augusztusra már nem tudott egyáltalán felállni. Fekve végezte a dolgát, és még mindig rengeteget hányt.

Ismét jöttek mentek az orvosok. Végül visszavittem a Lehel útra. Azt mondták, hogy fogjuk diétára. A hús kivonja a kálciumot a szervezetből. Ne adjunk neki. Még mindig Lőrincen volt. Főzelékek. Tök. Karalábé. Spenót. Bébi tápszer. Bébiétel. Túrórudi. Joghurt müzlivel. Köles. Szója. Főt tojás. Tej. Buborékmentes ásványvíz. Kálcium por. Vitaminok. Türelem.

Hazahoztam. Be a városba. Vele akartam lenni. Harmadik emelet. No lift. Ölben le. Egy kis kúszás mászás a fűben a benzinkút előtt. Aztán ölben fel. Kaki, pisi csak fönt. Fekve. Fürdés. Reggel megint ölben le. Kúszás mászás. Ölben fel. Kaki pisi fent. Fekve. Fürdés. Ez így ment két hétig. Aztán egyik nap már a fotelig sem tudott a saját lábán elmenni. Csak kúszott. Mint a jó katona bevetésen.

Irány vissza a Lehel út. Hargitai doktor úr. Nem vált be a diéta. Mondtam én. Valószínűleg szopornyicából visszamaradt idegkárosodás. Nem gyógyítható. Az idegsejtek nem regenerálódnak. Hagyjam bent. Csinálnak röntgeneket. Vérképet. Hogy minden mást kizárhassanak. Otthagytam.

Reggel hívtam a kórházat. A vérkép csak délután lesz meg. A röntgen is akörül. Este még megnézi egy ortopéd orvos.

Kérdeztem, bemehetek-e meglátogatni. Mire ők, persze, látogassam meg nyugodtan. Elrohantam a munkahelyemről. Sokadszorra.

Szotyi szörnyű állapotban volt.

Ideges volt. Félt. Egy ketrecben tartották. A saját vizeletében feküdt. A szőre ragadt tőle.

Megkérdeztem, mikor lesz a vizsgálat. Szeretnék visszajönni. Kora este, válaszolták.

Anyu is velem jött. 6 órára. Kikértük a Szotyit és vártunk.

Anyu közölte, hogy nem hagyjuk itt még egy éjszakára.

Teljesen megkergült. Nem értette, mi történik vele.

Kijött a nővérke. Beviszi. Nélkülem ugyan nem. Mondtam én. Ó, hát azt sajnos nem lehet. A doktorúr nem biztos, hogy örülne. Engem nem érdekel, minek örülne a doktorúr. Mondom én. Kezdett szétrobbanni a fejem a tehetetlen dühtől. Megvizsgálta. Megnézte a leleteit, de semmi. Akkor derült ki, teljesen véletlenül, hogy aznap éjszaka már nem is kellett volna benntartani, de maguktól eszükbe nem jutott volna felhívni engem, és szólni, hogy elvihetem őt. Őrjöngtem.

Aztán amikor nagytudású orvosdoktor közölte, hogy csináljunk egy koponya CT-ét (már a hülye számára is teljesen világos volt, hogy mi a baja, ő még mindig okoskodott), hogy a vízfejűséget is kizárjuk, felkaptam a kutyát, és meg sem álltam vele Lőrincig. Kísérletezzenek máson.

Elkezdtem keresni a régi orvosunkat, Homoki doktorurat, aki a Bobi életét hosszabbította meg egy olyan műtéttel, amit senki nem mert elvállalni rajta kívül. ( Bobi 18 évet élt )

Láss csodát, megtaláltam. Ráadásul kispesten rendelt.

Másnap elvittem hozzá a Szotyit. Felesége, Dr. Húsvéth Zsuzsa kezelte. 5 tűszúrás. Megvan a diagnózis. Szopornyicából visszamaradt idegkárosodás. Profizmus. Emberség. Még pénzt sem kért. Majd ha javulás áll be. Mondta Ő. Egy tűvel megszurkálta a hátsó lábait. Kb 5 ször, amiből 2 szúrást érzett összesen.

Jöttek a szteroidok. B1, B6 vitamin. És hónapok óta először JAVULÁS.

Újabb 1,5 hónap telt el, és minden kezdődött előlről. A hányás, a gyengeség. Még a vizet is kihányta. Semmi nem maradt meg benne.

Rohantunk a Doktornőhöz.

Antibiotikumok. Hányáscsillapító. Kontrasztanyagos röntgen.

A röntgenre rákerült a tüdejének az alsó része is. A hörgői teljesen el voltak meszesedve. Ez szintén a szopornyica szövődménye. Meglett tehát a kruttyogó hangok eredete is. Ez nem lett volna baj. Ezzel tudott volna együtt élni.

Abba kellett hagyni a szteroidokat. Muszáj volt. Az állapota ismét romlani kezdett.

Én pedig döntöttem.

2006. November 13.

Együtt a család. Szotyi vacsorázik. Mindenki nevetgél. Játszunk. Bohóckodunk.

Anya szól. Idő van. Menjünk föl. Hárman. Szotyi, a legjobb barátnőm, Évi, és én.

Fent minden csendes. Ülünk a földön. Mosolygok. Simogatom a fejét. Hátha nem jön az orvos. Lehet, hogy elfelejtette. Az ölembe teszi a fejét. Megnyalja a kezem a lapát nyelvével. Tudod te, kit nyalogatsz? Kit szeretsz? Holnap már nem lesz vacsora. Se játék. Holnaptól semmi sem lesz. Neked. Nem tudom felfogni. A kezemben van a döntés. Jó kedvű. Életvidám. Nézd, most is hogy csapkodja a labdát a kezével. Csak épp nem tud járni. Nagyügy. De neki fontos. Honnan tudod, te majom? Boldog, nem látod? Csak épp maga alá vizel. Meg kakil. Nagyügy. Ki vagy te, hogy eldöntsd, mi a jó neki? Isten vagy talán? Nem. Nem vagyok. Nem jön az orvos. Hála istennek. Biztosan nem jön el. Elfelejtette. Még meggondolhatom. Várok még egy hetet. Vagy kettőt. Mi baj lehet? Az, hogy megint meggondolod magad. Ő meg hozzá nem méltó módon létezik tovább. És? Boldog. Hülye vagy teljesen. És önző is. Csöngetnek. Megjelenik a doktornő. Én kérdezgetem. Biztos, hogy ezt kell tennem? Vagy várjunk. Az idegsejtek nem regenerálódnak. Biztos? Biztos. De biztos, hogy ez a baj? Igen. Várjak még egy kicsit? Ha lehet. Még simogatom egy percet. Talán kettőt. Hogy örül. De összecsuklik. Nem tud állni. Azért én simogatom. És várok. Hátha csoda történik. Még talán egy percet. Lehet? Persze. Megpuszilom. Remeg a kezem. Könny szökik a szemembe. Először csak elbódítom. Nem akarom hallani. Aztán kap egy másik injekciót. Nem fog érezni semmit. Elalszik. Nem hallom. Nem hallom. Nem hallom. Nemnemnemnem. Semmit sem hallok, csak simogatom. Most kéne elszaladni. Kinyitom az ajtót. Ölemben a Szotyival. És megszökünk. Csak annyit kell mondanod, hogy ne csinálják, te barom. Nem kell elszökni. Nem tudom, mit tegyek. Kimondom. Igen. Majd fogom. És közben simogatom. Remeg a kezem. Ő megijed. Bepisil. Tudja. Jézusom. Tudja és most gyűlöl engem. Fél. Retteg. Látom a szemén. Ömlenek a könnyeim. Nem tudom, mi történt a következő percekben. Nem tudom, meddig feküdtem mellette a földön. Betakargatom a pokrócával. Még simogatom. Nem mozdul. Nem nyalja össze vissza a kezem. Nem kapálódzik. Nem adom. Itt marad. Nem maradhat. Rohadj meg. Mindenki. Dögöljön meg az egész világ. Akkor sem viszitek el. Én is dögöljek meg. Megöltem. Anya jön és megölel. Megint filmszakadás. Ki tudja meddig…nem emlékszem…

Kövek - Szunyinak

lélek.emlékezés.álmok.vágyak.sors.

hernyóként születünk mind.földön csúszunk.lábak nélkül.tehetetlenül.Kiszolgáltatottan.

eltaposnak.küzdünk.de eltaposnak.

egyedül.most és mindörökké.

bebábozódumk.keressük a magányt.a lélek álmodik.néma csendben.mozdulatlanul.

amíg a lelked fogoly, nem tud szárnyalni.

túllépsz a korlátaidon.kitárulsz.ablakot nyitsz a világra.emlékezel.álmodsz.vágyakozol.

végül szárnyaid nőnek, és a leked megtanul repülni.

már nem tudnak eltaposni.szabad vagy.

kövek.múltad jelened és jövőd darabjai.pillanatok.apránként szedegeted.őrizgeted.

arra vigyázz csak, hogy ne egyszerre akard megszerezni a tudást, bekebelezni a pillanatot. Lépésről lépésre szedegesd fel a porból.különben kitörik a talicska kereke.

körforgás.a lélek is körbejár.önmagába visszatérő kerek egész.a lét.a sors.minden.van lehetőség változtatni.kicsiben.lépésről lépésre.életről életre.a tudás, amit jól kőbezártál veled lesz mindig.az értéktelen dolgok elkopnak.porrá lesznek.elmúlás nincs.csak újjászületés.a hernyó sem hal meg.pillangó lesz belőle.a lélek is képes megújukni.életről életre.a tudás változik csupán.a lényeg nem.a lélek tartja életben a testet.nem pedig a test a lelket.ha lélek üres,sivár és fénytelen,a test meghal.nincs többé.a tükör messze mutat.látja a múltat,a jelent,a jövőt.semmi sincs rejtve előtte.az arcodra van írva minden.még te sem láthatod olyan tisztán,mint a tükör.

 

Nem nagyon értettem az egészet eddig. Mármint azt, amit csinálsz. Az volt a baj, hogy meg akartam fogni, és be akartam zárni. Ezáltal megfosztottam a tudást a szárnyaitól. Hernyová tettem. Magamat is. Csak vergődtem. Mindenáron materiális megoldást kerestem, és amikor belenéztem a tenyerembe üres volt. És ez kétségbe ejtett. Most beengedtem mindent, és hagytam, hogy megtörténjen. Nem akartam már irányítani az érzéseimet, sem a gondolataimat. Kiengedtem a pillangómat a bábból. Működött. Most, amikor kinyitottam a kezem, már nem a pillangómat tartottam marokra fogva. Egy kő volt benne, amit te adtál a kezembe. Azt éreztem, hogy a sorsomat tartom a tenyeremben, benne van minden, amit elmondtál abban az egy órában, de az, hogy mit kezdek vele, rajtam áll. A saját sorsom tőlem függ.

A darab alatt az én lelkem is emlékezett. Az összes érzés keresztülgázolt rajtam. Még azok az érzések is, amiket nem lehet szavakkal kifejezni. A testem hol fázott, hol melege volt, hol fájt, hol pedig azt éreztem, hogy símogatják a fejem, megcsókolják a homlokom. Egy biztos: lélek és test két teljesen külön úton létezett egy órán keresztül.

Néha kiabálni akartam, sírtam, nevettem, hol boldogan, hol cinikusan, mert ismerős volt minden. Minden mozdulat. Nem Te „táncoltál“, hanem a leked. A tested csak engedelmeskedett a lélek parancsának, egyébként mozdulatlan volt. Mint egy halott. Mint egy levetett báb a porban. Félelmetes volt. Gyönyörű. Megható. Mulatségos. Fájdalmas. Felemelő. Porbasújtó. Élettel teli és egyben halott. Megmutattad a határokat, elválasztottad a tested a lélektől, kiszabadítottad a pillangót a bábból. Nem tudtam a darab címét, mégis éreztem a kört. Jelen volt végig a körforgás, az, hogy nincs vég, csak új kezdetek. Minden egy, és önmgába visszatérő. Örök és mégis minden pillanatban változó. Aztán kinyitottad az ablakot, és végleg szabad lettél. A kör bezárult. Kezdődhet minden elölről. 

2008. okt. 17.

Lábam alatt lassan megnyílt a föld. Éreztem, hogy zuhanok,  de meg sem próbáltam megkapaszkodni, hagytam, hogy beszippantson a mélység.

Arcok suhantak el mellettem, hazugsagok kőbevésett képmásai, melyekkel önmagam csaltam, s melyek megcsaltak engem.

Volt idő, mikor ezekbe a hazugságokba kapaszkodtam, hidakat hazudtam szakadékok fölé, magam mellé arctalan testeket képzeltem. Megváltónak hittem minden csalást, mely végül önnön keresztemre feszített kíméletlen közönnyel.

Újra látni, újra élni a tévedéseink egész sorát, szembesülni mindavval, ami valamikor megmérgezte és undorral töltötte el lelkünket megváltás helyett, olyan, mint szembekerülni saját lelkiismeretünkkel.

Szerettem volna visszafordulni, felfelé zuhanni csukot szemmel, hagyni, hogy a hazugságok hazugságok maradjanak, hinni az öncsalás megváltó erejében. De nem volt többé út visszafelé. Frakasszemet néztem hát önmagammal, vártam az ítéletet és a feloldozást.

Harmadik jelenet

Egyet lépek előre, a színpad széle felé, hogy a reflektorok fényén át láthassam a lent elterülő tömeget. Érzem, hogy rengetegen vannak. Arcok. Rengeteg, furcsa, vadidegen arc ülhet lent a nézőtéren, de nem látom tisztán őket. Még egy lépés ... de a kép még mindig homályos. Intek a világosítónak, aki a reflektorokat most a közönség soraiba villantja. Mindenki a szeméhez kap. Nem jó. Így a kezektől nem látok semmit. Pedig fontos lenne.  Le kéne venni a fényből. Ez hat. A tömeg lassan láthatóvá válik ... egyetlen, hatalmas arc ... két szem ... orr ... száj ... de nem tudom, nő-e avagy férfié ez a furcsa, homályos képmás ... mintha az objektív nem lenne jól beállítva ... nem tudom elválasztani a szemet az orrtól, az orrot a szájtól ... a szájat a szemtől ... összekavarodott ... masszává vált a nézőtér is ... mintha kacsintana a szájával és beszélni kezdene a szemével ... de nem értem, mit mond, nem értem a nyelvet, amin beszél ... csak egy arctalan arc ... félelmeim megtestesült képmása ... nem látom, nem értem, nem hallom ...

 

Második jelenet

Minden hangot követni tudok. A súgólyukból minden szó eljut hozzám. Csak a szavak értelmét nem találom semmiben.

Valami furcsa színjáték lehet, mert az egyes szavak közt nincs összefüggés. Mintha valami szótár féleséget mormolnának nekem onnan lentről, ötletszerűen. Utánuk mondom, amit hallok. Még így sem látom a lényeget. Zavaros a fejem és félek. Riaszt az összevisszaság. Forogni kezd a terem, nem tudom már, merre van előre. Egyhelyben állok, mereven a színpad közepén, és körülöttem minden örvénybe hull, de én kitartok. Körülöttem minden elemelkedik a földtől, de én kitartok. Egyre gyorsabb egymásutánban csapódnak hozzám a szavak, de én kitartok, felveszem a tempót, és mondok mindent utánuk.

... szél ... szekrény ... kalap ... üvegajtó ... tükör ... virág ...

Aztán a pörgés leáll, a súgólyuk elnémul, de én még mindig mondom pergőn a szavakat...

... szél ... szekrény ... kalap ... üvegajtó... tükör ... virág...

Sötétbe borul a terem. az áporodott levegő lassan rám telepszik. De a szavak még mindig ott lebegnek a színpad fölött.

... szél ... szekrény ... kalap ... üvegajtó ... tükör ... virág ...

Már nem hallom a saját hangomat. Lehet, hogy nem is én beszélek? Lehet, hogy a szavak mormogják önmagukat ?

... szél ... szekrény ... kalap ... üvegajtó ... tükör ... virág ...

Elnyeltek a szavak. Nem tudom merre van előre. Eltévedtem.

Az örvény mégiscsak legyőzött ...

Első jelenet

Egy színpad közepén állok. Körülöttem mindenfelé díszletek: ablak, mely a sötét színfalak mögé néz; ajtó, ami talán a semmibe vezet. 

Kinyissam? Talán ott állsz mögötte. De nem. Megvárom, amig Te magad nyitod ki, hogy beléphess a semmiből hozzám.         

Kopognak. Kinyissam? Lehet, hogy nem is Te állsz az ajtó mögött. Hátha a semmi akar beférkőzni, hogy elrontson mindent.

Nem. Várok még egy kicsit.

Megint kopogás. Az ajtóhoz lépek. Félve a kilincs után nyúlok, de visszarántom a kezem. Meg kéne néznem, vajon hogyan folytatódik a darab. Melyik jelenetnek kell következnie most. Abból megtudnám, hogy a kopogás kitől származik. De hol a szövegkönyv? A kezemben. Hát persze. Most az a jelent következik, hogy belenézek a szövegkönyvbe és ... és kinyitom az ajtót, amin Te belépsz ... aztán ... eltűntek a betűk ... te belépsz ... aztán üresebbnél üresebb lapok ...

Kinyitom az ajtót. Te belépsz. Újra a könyvbe pillantanék, de az is eltűnt ... se betűk ... se könyv ... se színpad ... se díszlet ... se ablak ... se ajtó ... legalább nincs, amin át visszalépj a semmibe ...