Kövek - Szunyinak

lélek.emlékezés.álmok.vágyak.sors.

hernyóként születünk mind.földön csúszunk.lábak nélkül.tehetetlenül.Kiszolgáltatottan.

eltaposnak.küzdünk.de eltaposnak.

egyedül.most és mindörökké.

bebábozódumk.keressük a magányt.a lélek álmodik.néma csendben.mozdulatlanul.

amíg a lelked fogoly, nem tud szárnyalni.

túllépsz a korlátaidon.kitárulsz.ablakot nyitsz a világra.emlékezel.álmodsz.vágyakozol.

végül szárnyaid nőnek, és a leked megtanul repülni.

már nem tudnak eltaposni.szabad vagy.

kövek.múltad jelened és jövőd darabjai.pillanatok.apránként szedegeted.őrizgeted.

arra vigyázz csak, hogy ne egyszerre akard megszerezni a tudást, bekebelezni a pillanatot. Lépésről lépésre szedegesd fel a porból.különben kitörik a talicska kereke.

körforgás.a lélek is körbejár.önmagába visszatérő kerek egész.a lét.a sors.minden.van lehetőség változtatni.kicsiben.lépésről lépésre.életről életre.a tudás, amit jól kőbezártál veled lesz mindig.az értéktelen dolgok elkopnak.porrá lesznek.elmúlás nincs.csak újjászületés.a hernyó sem hal meg.pillangó lesz belőle.a lélek is képes megújukni.életről életre.a tudás változik csupán.a lényeg nem.a lélek tartja életben a testet.nem pedig a test a lelket.ha lélek üres,sivár és fénytelen,a test meghal.nincs többé.a tükör messze mutat.látja a múltat,a jelent,a jövőt.semmi sincs rejtve előtte.az arcodra van írva minden.még te sem láthatod olyan tisztán,mint a tükör.

 

Nem nagyon értettem az egészet eddig. Mármint azt, amit csinálsz. Az volt a baj, hogy meg akartam fogni, és be akartam zárni. Ezáltal megfosztottam a tudást a szárnyaitól. Hernyová tettem. Magamat is. Csak vergődtem. Mindenáron materiális megoldást kerestem, és amikor belenéztem a tenyerembe üres volt. És ez kétségbe ejtett. Most beengedtem mindent, és hagytam, hogy megtörténjen. Nem akartam már irányítani az érzéseimet, sem a gondolataimat. Kiengedtem a pillangómat a bábból. Működött. Most, amikor kinyitottam a kezem, már nem a pillangómat tartottam marokra fogva. Egy kő volt benne, amit te adtál a kezembe. Azt éreztem, hogy a sorsomat tartom a tenyeremben, benne van minden, amit elmondtál abban az egy órában, de az, hogy mit kezdek vele, rajtam áll. A saját sorsom tőlem függ.

A darab alatt az én lelkem is emlékezett. Az összes érzés keresztülgázolt rajtam. Még azok az érzések is, amiket nem lehet szavakkal kifejezni. A testem hol fázott, hol melege volt, hol fájt, hol pedig azt éreztem, hogy símogatják a fejem, megcsókolják a homlokom. Egy biztos: lélek és test két teljesen külön úton létezett egy órán keresztül.

Néha kiabálni akartam, sírtam, nevettem, hol boldogan, hol cinikusan, mert ismerős volt minden. Minden mozdulat. Nem Te „táncoltál“, hanem a leked. A tested csak engedelmeskedett a lélek parancsának, egyébként mozdulatlan volt. Mint egy halott. Mint egy levetett báb a porban. Félelmetes volt. Gyönyörű. Megható. Mulatségos. Fájdalmas. Felemelő. Porbasújtó. Élettel teli és egyben halott. Megmutattad a határokat, elválasztottad a tested a lélektől, kiszabadítottad a pillangót a bábból. Nem tudtam a darab címét, mégis éreztem a kört. Jelen volt végig a körforgás, az, hogy nincs vég, csak új kezdetek. Minden egy, és önmgába visszatérő. Örök és mégis minden pillanatban változó. Aztán kinyitottad az ablakot, és végleg szabad lettél. A kör bezárult. Kezdődhet minden elölről. 

2008. okt. 17.

Lábam alatt lassan megnyílt a föld. Éreztem, hogy zuhanok,  de meg sem próbáltam megkapaszkodni, hagytam, hogy beszippantson a mélység.

Arcok suhantak el mellettem, hazugsagok kőbevésett képmásai, melyekkel önmagam csaltam, s melyek megcsaltak engem.

Volt idő, mikor ezekbe a hazugságokba kapaszkodtam, hidakat hazudtam szakadékok fölé, magam mellé arctalan testeket képzeltem. Megváltónak hittem minden csalást, mely végül önnön keresztemre feszített kíméletlen közönnyel.

Újra látni, újra élni a tévedéseink egész sorát, szembesülni mindavval, ami valamikor megmérgezte és undorral töltötte el lelkünket megváltás helyett, olyan, mint szembekerülni saját lelkiismeretünkkel.

Szerettem volna visszafordulni, felfelé zuhanni csukot szemmel, hagyni, hogy a hazugságok hazugságok maradjanak, hinni az öncsalás megváltó erejében. De nem volt többé út visszafelé. Frakasszemet néztem hát önmagammal, vártam az ítéletet és a feloldozást.

Harmadik jelenet

Egyet lépek előre, a színpad széle felé, hogy a reflektorok fényén át láthassam a lent elterülő tömeget. Érzem, hogy rengetegen vannak. Arcok. Rengeteg, furcsa, vadidegen arc ülhet lent a nézőtéren, de nem látom tisztán őket. Még egy lépés ... de a kép még mindig homályos. Intek a világosítónak, aki a reflektorokat most a közönség soraiba villantja. Mindenki a szeméhez kap. Nem jó. Így a kezektől nem látok semmit. Pedig fontos lenne.  Le kéne venni a fényből. Ez hat. A tömeg lassan láthatóvá válik ... egyetlen, hatalmas arc ... két szem ... orr ... száj ... de nem tudom, nő-e avagy férfié ez a furcsa, homályos képmás ... mintha az objektív nem lenne jól beállítva ... nem tudom elválasztani a szemet az orrtól, az orrot a szájtól ... a szájat a szemtől ... összekavarodott ... masszává vált a nézőtér is ... mintha kacsintana a szájával és beszélni kezdene a szemével ... de nem értem, mit mond, nem értem a nyelvet, amin beszél ... csak egy arctalan arc ... félelmeim megtestesült képmása ... nem látom, nem értem, nem hallom ...

 

Második jelenet

Minden hangot követni tudok. A súgólyukból minden szó eljut hozzám. Csak a szavak értelmét nem találom semmiben.

Valami furcsa színjáték lehet, mert az egyes szavak közt nincs összefüggés. Mintha valami szótár féleséget mormolnának nekem onnan lentről, ötletszerűen. Utánuk mondom, amit hallok. Még így sem látom a lényeget. Zavaros a fejem és félek. Riaszt az összevisszaság. Forogni kezd a terem, nem tudom már, merre van előre. Egyhelyben állok, mereven a színpad közepén, és körülöttem minden örvénybe hull, de én kitartok. Körülöttem minden elemelkedik a földtől, de én kitartok. Egyre gyorsabb egymásutánban csapódnak hozzám a szavak, de én kitartok, felveszem a tempót, és mondok mindent utánuk.

... szél ... szekrény ... kalap ... üvegajtó ... tükör ... virág ...

Aztán a pörgés leáll, a súgólyuk elnémul, de én még mindig mondom pergőn a szavakat...

... szél ... szekrény ... kalap ... üvegajtó... tükör ... virág...

Sötétbe borul a terem. az áporodott levegő lassan rám telepszik. De a szavak még mindig ott lebegnek a színpad fölött.

... szél ... szekrény ... kalap ... üvegajtó ... tükör ... virág ...

Már nem hallom a saját hangomat. Lehet, hogy nem is én beszélek? Lehet, hogy a szavak mormogják önmagukat ?

... szél ... szekrény ... kalap ... üvegajtó ... tükör ... virág ...

Elnyeltek a szavak. Nem tudom merre van előre. Eltévedtem.

Az örvény mégiscsak legyőzött ...

Első jelenet

Egy színpad közepén állok. Körülöttem mindenfelé díszletek: ablak, mely a sötét színfalak mögé néz; ajtó, ami talán a semmibe vezet. 

Kinyissam? Talán ott állsz mögötte. De nem. Megvárom, amig Te magad nyitod ki, hogy beléphess a semmiből hozzám.         

Kopognak. Kinyissam? Lehet, hogy nem is Te állsz az ajtó mögött. Hátha a semmi akar beférkőzni, hogy elrontson mindent.

Nem. Várok még egy kicsit.

Megint kopogás. Az ajtóhoz lépek. Félve a kilincs után nyúlok, de visszarántom a kezem. Meg kéne néznem, vajon hogyan folytatódik a darab. Melyik jelenetnek kell következnie most. Abból megtudnám, hogy a kopogás kitől származik. De hol a szövegkönyv? A kezemben. Hát persze. Most az a jelent következik, hogy belenézek a szövegkönyvbe és ... és kinyitom az ajtót, amin Te belépsz ... aztán ... eltűntek a betűk ... te belépsz ... aztán üresebbnél üresebb lapok ...

Kinyitom az ajtót. Te belépsz. Újra a könyvbe pillantanék, de az is eltűnt ... se betűk ... se könyv ... se színpad ... se díszlet ... se ablak ... se ajtó ... legalább nincs, amin át visszalépj a semmibe ...