"eröltetett menet"

A menet lassan elhalkult. A lépések zaja beleolvadt az egyre sűrűsödő lövések robajába. Bal-jobb, bal-jobb. X a sor elején haladt. Bal-jobb, bal-jobb. Ez zakatolt a fejében. Aztán összezavarodott. A lövések és repeszek hangja, a kiáltások, hörgések, testek tompa puffanása összeolvadt fejében a monoton skandálással. Félt, hogy kiesik a ritmusból. Félt, hogy a körülötte vibráló és bűzlő halál összegubancolja lábait, arcra esik, fogai a betonba mélyednek, orrát az agyába paszírozza az ütés ereje, és meghal. Ott, abban a szent pillanatban. Egy gyerekkori emlék jutott eszébe. A hátsó szoba egy eldugott sarkában játszott a piros meg kék zubbonyos ólomkatonákkal, mikor anyja, a cseppet sem szeretetteljes, ám roppant méretű, és mérhetetlen mennyiségű szeretővel rendelkező kocsmárosné – a környék legnépszerűbb kocsmája volt az övék - mély, férfias hangján elüvöltötte azt a 3 szót, aminél többet nemigen kommunikált mostoha fiával: KÉSZ A VACSORA. X félt a hatalmas méretű kocsmárosnétól, ezért ólomkatonáit hátrahagyva lerohant a lépcsőn. A cipőfűző volt az oka. Erre gondolt, miközben a vért mosta le arcáról a fürdőszobában. Elharapta a száját esés közbe, és beütötte a térdét. Ez volt minden. Maga sem tudta mért, kitört belőle a nevetés. A mellette álló nyomott képű, sebhelyes ír -mert ír volt, erre X mérget mert volna venni, megvető oldalpillantása emlékeztette rá, hogy a nevetés nem éppen a leghelyénvalóbb cselekedet jelen helyzetben. Fogait egyenként kihúzgálta hát a betonból, orrát kis igazítás után visszarendezte eredeti, bár cseppet sem tökéletes állapotába, és visszatért a szűk poros utcába, ahol a menet haladt előre rendületlenül.