Egyet lépek előre, a színpad széle felé, hogy a reflektorok fényén át láthassam a lent elterülő tömeget. Érzem, hogy rengetegen vannak. Arcok. Rengeteg, furcsa, vadidegen arc ülhet lent a nézőtéren, de nem látom tisztán őket. Még egy lépés ... de a kép még mindig homályos. Intek a világosítónak, aki a reflektorokat most a közönség soraiba villantja. Mindenki a szeméhez kap. Nem jó. Így a kezektől nem látok semmit. Pedig fontos lenne. Le kéne venni a fényből. Ez hat. A tömeg lassan láthatóvá válik ... egyetlen, hatalmas arc ... két szem ... orr ... száj ... de nem tudom, nő-e avagy férfié ez a furcsa, homályos képmás ... mintha az objektív nem lenne jól beállítva ... nem tudom elválasztani a szemet az orrtól, az orrot a szájtól ... a szájat a szemtől ... összekavarodott ... masszává vált a nézőtér is ... mintha kacsintana a szájával és beszélni kezdene a szemével ... de nem értem, mit mond, nem értem a nyelvet, amin beszél ... csak egy arctalan arc ... félelmeim megtestesült képmása ... nem látom, nem értem, nem hallom ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése