Lábam alatt lassan megnyílt a föld. Éreztem, hogy zuhanok, de meg sem próbáltam megkapaszkodni, hagytam, hogy beszippantson a mélység.
Arcok suhantak el mellettem, hazugsagok kőbevésett képmásai, melyekkel önmagam csaltam, s melyek megcsaltak engem.
Volt idő, mikor ezekbe a hazugságokba kapaszkodtam, hidakat hazudtam szakadékok fölé, magam mellé arctalan testeket képzeltem. Megváltónak hittem minden csalást, mely végül önnön keresztemre feszített kíméletlen közönnyel.
Újra látni, újra élni a tévedéseink egész sorát, szembesülni mindavval, ami valamikor megmérgezte és undorral töltötte el lelkünket megváltás helyett, olyan, mint szembekerülni saját lelkiismeretünkkel.
Szerettem volna visszafordulni, felfelé zuhanni csukot szemmel, hagyni, hogy a hazugságok hazugságok maradjanak, hinni az öncsalás megváltó erejében. De nem volt többé út visszafelé. Frakasszemet néztem hát önmagammal, vártam az ítéletet és a feloldozást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése